Eltelt egy kis idő, mióta legutóbb írtam, ennek több oka is volt, de nem fogom leírni, mert egy szemétláda vagyok.

  Na de borítsunk erre fátylat, mert sokkal fontosabb dolgot szeretnék megosztani veled. Többek közt azt, hogy a gyermeket folyamatos manipuláció alatt kell tartani. Ez így cseppet sem hangzik elfogadhatónak, de ha belegondolsz, ez az igazság. Nem akarjuk, hogy rosszalkodjon, összefogdossa a forró tűzhelyet, beledugdossa a konnektorba a ceruzát, sőt, csomó dolgot nem akarunk még. Ennek érdekében manipulatívnak kell lennünk. Ezt hívják úgy, hogy "nevelés". 

  Egyik este az volt a terv, hogy én mesélek a gyerekeknek elalvás előtt. Volt Zsófinak egy képregénye, ami az Oroszlánkirály megképregényesített verziója volt. Úgy gondoltam, hogy kicsit átformálom a történetet a saját szám íze szerint. Az egész ezzel a képpel kezdődött:

Én pedig elkezdtem a mesét: "Egy nap az afrikai állatok úgy döntöttek, hogy oroszláncsecsemőhajigálóversenyt rendeznek nagyigényesen, jócskán." Ennyi nagyjából elég is volt, hogy a figyelem - még Anyáé is - teljesen rám terelődjön. Sajnos a mese további részleteire annyira nem emlékszem, mert teljes röhögcsélésbe fulladt, de azért hatásos volt. A gyerekek viháncoltak, igényelték a folytatást, de viszonylag hamar elaludtak, amikor megígértem nekik, hogy elmesélem majd Ariel, a félig dévérkeszeg testű kislány történetét. 

 De ez csak egy része az altatásnak. Volt, természetesen, hogy igazi mesét kaptak, és volt, hogy én találtam ki. Azt hiszem, az egyik ilyen egy néniről szólt, aki olyan csúnya, hogy bácsi. Hanga sokáig úgy aludt el, hogy valakinek fogta az ujját a kiságy rácsai közt, ezért elég sokszor volt az az általános látkép, hogy a gyerekszobában kiflizünk Anyával a kiságy mellett - ő a kicsi, én a nagy -, ő nyújtja Hangának az ujját, én meg Zsófi kezét fogom. És ezek nagyon szép, és legalább annyira kényelmetlen pillanatok voltak. Mindazonáltal bőven megérte a földön fetrengeni csak azért, hogy a kis makik békésen elszunyókáljanak.

  Nem tudom, mennyire tudod, de a cumi képes szublimálni, és teljesen váratlan alkalmakkor és teljesen indokolatlan helyeken spontán rematerializálódni. Ez színtiszta családi fizika, nincs mit gondolkozni és bizonygatni ezen. Nálunk folyton eltűnt, majd teljesen váratlanul megkerült ott, ahol a legkevésbé számítottunk rá. És nem konkértan egy cumival esett meg így, hanem öttel, ennyit vettünk ugyanis a gyermeknek. 

Egy idő után már Anya is, és Zsófi is joggal kezdte el megunni a cumi folyamatos keresgélését, Hangát eleve nem lehetett ilyesmikkel megbízni, én meg férfi vagyok, nekem egy tárgy megkeresése azt jelenti, hogy megkérdezem Anyát, hogy hol lehet.

Szóval folyamatos probléma volt, hogy hol lelhetjök meg éppen a szilikon alapú viselkedésmódosító és gyermeknyugtató eszközt. Magam részéről az alábbi ötleteket vetettem fel: hozzákötünk egy tehenet, bekenjük ragasztóval azt a részét, ami a gyermek ajkával érintkezik, vagy épp odaszögelni az öt cumit a lakás öt különböző pontjára. Sajnos Egyik terv sem valósult meg, így a cumikérdés nyitott maradt annak ellenére is, hogy a gyermek elhagyta már ezt a szokását, de azért, ha van ötleted, szívesen olvasom, hátha a következőnél jól jöhet még.

  De, hogy milyen rövid lett ez a poszt.

  Ripityom!