Eltelt egy kis idő, mióta legutóbb írtam, ennek több oka is volt, de nem fogom leírni, mert egy szemétláda vagyok.

  Na de borítsunk erre fátylat, mert sokkal fontosabb dolgot szeretnék megosztani veled. Többek közt azt, hogy a gyermeket folyamatos manipuláció alatt kell tartani. Ez így cseppet sem hangzik elfogadhatónak, de ha belegondolsz, ez az igazság. Nem akarjuk, hogy rosszalkodjon, összefogdossa a forró tűzhelyet, beledugdossa a konnektorba a ceruzát, sőt, csomó dolgot nem akarunk még. Ennek érdekében manipulatívnak kell lennünk. Ezt hívják úgy, hogy "nevelés". 

  Egyik este az volt a terv, hogy én mesélek a gyerekeknek elalvás előtt. Volt Zsófinak egy képregénye, ami az Oroszlánkirály megképregényesített verziója volt. Úgy gondoltam, hogy kicsit átformálom a történetet a saját szám íze szerint. Az egész ezzel a képpel kezdődött:

Én pedig elkezdtem a mesét: "Egy nap az afrikai állatok úgy döntöttek, hogy oroszláncsecsemőhajigálóversenyt rendeznek nagyigényesen, jócskán." Ennyi nagyjából elég is volt, hogy a figyelem - még Anyáé is - teljesen rám terelődjön. Sajnos a mese további részleteire annyira nem emlékszem, mert teljes röhögcsélésbe fulladt, de azért hatásos volt. A gyerekek viháncoltak, igényelték a folytatást, de viszonylag hamar elaludtak, amikor megígértem nekik, hogy elmesélem majd Ariel, a félig dévérkeszeg testű kislány történetét. 

 De ez csak egy része az altatásnak. Volt, természetesen, hogy igazi mesét kaptak, és volt, hogy én találtam ki. Azt hiszem, az egyik ilyen egy néniről szólt, aki olyan csúnya, hogy bácsi. Hanga sokáig úgy aludt el, hogy valakinek fogta az ujját a kiságy rácsai közt, ezért elég sokszor volt az az általános látkép, hogy a gyerekszobában kiflizünk Anyával a kiságy mellett - ő a kicsi, én a nagy -, ő nyújtja Hangának az ujját, én meg Zsófi kezét fogom. És ezek nagyon szép, és legalább annyira kényelmetlen pillanatok voltak. Mindazonáltal bőven megérte a földön fetrengeni csak azért, hogy a kis makik békésen elszunyókáljanak.

  Nem tudom, mennyire tudod, de a cumi képes szublimálni, és teljesen váratlan alkalmakkor és teljesen indokolatlan helyeken spontán rematerializálódni. Ez színtiszta családi fizika, nincs mit gondolkozni és bizonygatni ezen. Nálunk folyton eltűnt, majd teljesen váratlanul megkerült ott, ahol a legkevésbé számítottunk rá. És nem konkértan egy cumival esett meg így, hanem öttel, ennyit vettünk ugyanis a gyermeknek. 

Egy idő után már Anya is, és Zsófi is joggal kezdte el megunni a cumi folyamatos keresgélését, Hangát eleve nem lehetett ilyesmikkel megbízni, én meg férfi vagyok, nekem egy tárgy megkeresése azt jelenti, hogy megkérdezem Anyát, hogy hol lehet.

Szóval folyamatos probléma volt, hogy hol lelhetjök meg éppen a szilikon alapú viselkedésmódosító és gyermeknyugtató eszközt. Magam részéről az alábbi ötleteket vetettem fel: hozzákötünk egy tehenet, bekenjük ragasztóval azt a részét, ami a gyermek ajkával érintkezik, vagy épp odaszögelni az öt cumit a lakás öt különböző pontjára. Sajnos Egyik terv sem valósult meg, így a cumikérdés nyitott maradt annak ellenére is, hogy a gyermek elhagyta már ezt a szokását, de azért, ha van ötleted, szívesen olvasom, hátha a következőnél jól jöhet még.

  De, hogy milyen rövid lett ez a poszt.

  Ripityom!

  Nem sokat kellett várni az első alkalomra, amikor egyedül maradtam a gyerekekkel. Ezzel nem is volt baj. Anyának mindenképpen dolgoznia kell, én elvagyok a gyerekekkel, ők is velem, no para. Na de lesz itt pelenkázás, ráadásul Hanga megfázott egy kicsinyég. Talán nem tudod, de egy két éves gyerekkel még viszonylag nehéz megértetni, hogy hogyan kell kifüjni az orrát, és, ha meg is érti, felesleges procedúrának érzi. De akkor ezt még nem tudtam, csak később jöttem rá.

  Anya nagyigényesen, jócskán elment dolgozni, én pedig elkezdtem rákészülni a dologra. Tudod, hogy van ez: Challenge accepted... Bármit is jelentsen...

Reggeli utánig húztam a pelenkázást. Imádkoztam, hogy csak pisi legyen. És csak pisi volt. Fakkjee vagyok, azt pikk-pakk megcsinálom.

Hát tudod, csak az előkészület negyed óra volt. Popsikenőcs, törlőkendő, pelenka. Na de vajon melyik az eleje a pelenkának? Nézegetem, nézegetem, tanácstalan vagyok, mint egy kisközség, de szerencsére Zsófinak feltűnik, hogy mozdulatlanul, csendesen zokogva ülök, és bámulom a pelenkát. Odaült mellém, és megmutatta, hogy anya mit szokott csinálni. (Utólag azért bevallhatom, hogy ha Zsófi akkor suliban lett volna, akkor valószínűleg ott ültem volna a pelenkával a kezemben, meglehetősen ötlettelenül, míg Anyjok haza nem ér. Szóval, köszönöm, Fózsi.)

Na, akkor újra ellenőriznem kellett mindent, nehogy valami kimaradjon. Pelenka - pipa. Popsikenőcs - pipa. Törlőkendő - pipa. Valami gynús volt. Kicsi hiányérzet kezdett kibontakozni bennem. Ja. A gyerek. Mielőtt elkezdem a folyamat, talán mondjuk, magam elé kéne vennem az átpelenkázandó gyermeket. 

Megtörtént. Csak pisi volt, de azért az első pelenkázásom alkalmával 37-42 perc alatt elhasználtam egy fél csomag törlőkendőt, meg az agysejtjeim 35%-át. De azért megcsináltam, vállon is veregettem magam. Egyből megnőtt az amúgy sem kis terjedelmű arcocskám. 

Ment a Halott menyasszony. Lassan századjára, de már nem volt kedvem megnézni az Aladdin-t, mert az előző két napban szinte végtelenítve ment. Fózsika elszórakozott, ha nem a mesét nézte, akkor engem nyúzott bűvésztrükkökért. Összességében egész jó volt minden, de sajnos a következő pelenkázás ideje rohamosan közeledett. Ezt onnan is sejtettem, hogy a felettünk lakó csaj lejött és szólt, hogy valószínűleg egy elefánt szart a gangra, mert iszonyat büdös van.

A saját káromon tanultam meg, hogy a pelenkázást nem szabad elhúzni.

  A gyermek becsinál a pelenkába. Eddig stimmel. De a gyermeket ez nem zavarja vergődésbeli cselekedeteinek nyugodt lefolytatásában. És míg vergődik, a pelenkában a cucc hozzádörgölődik a bőréhez, és javarészt sikeresen meg is tapad ott. És  csak, hogy tudd, a gyerekek hatalmas adagok termelésére képesek, és olyan szaguk van, hogy simán feltételezi az ember, hogy ez már akkor is ilyen volt, amikor megette a kis kenyérpusztító. Azt hittem, menten elbőgöm magam, amikor megláttam, hogy a pelenkán belöl egy irtó büdös néger csecsemő leledzik. A világnak vége volt. És a gyermek kapálózik, és a gyermek érzi a zavarodat és a gyermek direkt szemétkedik veled.

Én alapjában véve szinte mindentől undorodom, ami nyálkás, folyik, hideg, meleg, és nincs keresni valója a kezemen. De bizony a kakit nem tudtam megkérni, hogy ugyan ne ugráljon az ujjam hegyére, amit sokkal becsesebb dolgok megérintésére optimalizáltam korábban. Így hát minden erőmet összeszedve igyekeztem minél hamarabb befejezni a folyamat, mert tudtam, hogy ha még egy kicsit húzódik, akkor vonyítva rohanok haza.

Egy szónak is száz a vége, Hanga a teljesítőképességem maximumának hála tiszta lett. Én meg megőriztem a méltóságom még egy fél óráig.

  Említettem, hogy Hanga meg volt fázva. Elvoltam én ezzel. Tündi mondta, hogy törölgessem bőszen, ha leesik az orra assebaj, mer a Jacko is túlélte. Na de úgy alakult, hogy a gyermek arcüregéből hirtelen elkezdett folyni a világ összes taknya. Nem túlzok. Legalábbi olyan nagyot nem. Annyi orrváladékot termelt, mint egy takonybokorültetvény, már, ha létezik ilyen. Ember, ha nem a zsenge babakaki, akkor a takony önti el a lakást rövid úton.

Pániksebességgel telefon, hívom anyut, hogy itt ma még tragédia lészen. Halál nyugodtan azt javasolta, hogy vegyem elő az orrszívó porszívót, és szívjam ki a taknyot, de igyekezzek az agyvelőt fejen belül tartani. 

Cica, hülye vagy? Olyan kérdést nem tudok feltenni, amire az a válasz, hogy "orrszívó porszívó". 

Na de neked most elárulom. Egy eszköz. Egyik vége a gyerek orrába, a másik a porszívóba. Elindítod a gépezet (automatikus tárgyeset mán megest), a vákuum pedig kiszíjja a váladékot a renitens orrüregből. Csakhogy a gyerek ezt annyira nem szereti. Sőt. Nem nagyon kellett megkérnem, hogy hagyja abba az indokolatlan vidámkodást.

  Ismered amúgy a BatDad-et? Mutatom: https://www.youtube.com/watch?v=mVxLv4-om6Y

Na ilyesmi videót akarok csinálni, nem is keveset. De az nyúlásszagú lenne, nem?

  Amikor még csak beszélgettünk Tündivel - ő a párom, amúgymeg -, már az elején mondta, hogy van két gyerkőc. A terv az volt, hogy csak egy röpke fakkrandira ugrunk össze, de aztán rájöttünk, hogy ez nem fog menni. Vagy komolyan, vagy sehogy. Szóval akkor már inkább komolyan. Annál is inkább, mert abba egy csomó fakk belefér, ha jól matekozik az emberfia. 

Úgy alakult, hogy kábé egy hónapra szem elől tévesztettük egymást. Lett egy kapcsolatom. Hamar megbántam. Tündi is visszafogadta az exférjét két hétre - nem feltétlenül szeretetbű. Hamar megbánta. Mindegy. Amikor elhajtotta az embert, én meg megszabadultam a nőtől egyből felkerestük egymást, és megbeszéltük, hogy találkozunk. 

Hiszel a sorsszerűségekben? Sokáig nem hittem. Anno, mikor középiskolás korunkban bemutattak minket egymásnak, akkor elkönyveltem, hogy ő a túl jó csaj, akit nem kapok meg. Ő meg - ezt csak később tudtam meg -, hogy én a túl jó pasi. Aztán nem találkoztunk évekig. De valahogy mindig kergettük egymást az éveken át. Amikor én a tizennyolcadik szülinapomat ünnepeltem a Duna-parton, akkor ő 300 méterre volt tőlem. Amikor Pécs mellé költöztem, ő akkor költözött el onnan. Ráadásul nem messze onnan talált albérletet, ahol én laktam előtte. Amikor Drezdában lakott, nekem pont azon a környéken robbant le a kocsi. (Illetve akkor már nem lakott Drezdában, de a környék akkor is stimmel.) Éveken át semmit nem tudtunk egymásról, de valahogy egymás nyomában loholtunk.

Mondd, hogy ez nem a sors. Akkor találkoztunk csak, évekkel később, amikor találkoznunk kellett.

Karma, ne?

  Nos, én igazi nyálas, sétálós, többlépcsős randit szerettem volna. Nem úgy jött össze, de nem sajnálom. Addigra Tündi már megbízott bennem annyira, hogy a lányai közelébe engedjen. Nem tudta, hogy pszichopata vagyok kicsit rettegek a gyerekekkel való mítingtől. (Azért figyeled, hogy megoldottam a szóismétlés problémáját?)

Volt egy kis feszkó mindenkiben. Tudtuk, hogy ha a gyerekek nem fogadnak el, akkor szoszi van. Bármennyire is jó lenne, olyan ember nem kell Tündinek, akit a lányok nem szeretnek. Szóval adva volt a feladat. Igazi nézdmegalányátdugdmegazveddelazannyát téma. Szerencsére a gyerekekkel is jól kijöttem. Ebben segítségemre volt egy halálosan egyszerű bűvésztrükk. Kilóra megvettem őket.

  Másnap reggel, mikor felébredtem a galérián egyedül voltam. Tündi lent aludt a csajokkal, mert azért mégsem kell azt látniuk, hogy odamegy valaki, és anya egyből vele alszik. Nem tudtam, mit csináljak. Kicsit pánikoltam. Nem tudtam, hogy kell természetesnek lenni a gyerekekkel. Gondolkoztam egy darabig. Aranyisak voltak. Zsófi halkan autózótt, Hanga pedig gagyarászott a kiságyban. Nem mertem lemászni sem a galériáról. Csak kukkoltam le, míg Zsófi észrevett. Akkor integettem neki, ő visszaintegetett, és elkezdte mesélni, mit játszik. 

Nyertem. 

Holnap jövök.

Szia!

  Fedor Richárdnak hívnak, becsületes nevemen. Van két gyermekem, vagyis nincs is. Hivatalosan a párom gyermekei, de sikerült olyan kapcsolatot kialakítanunk, ami miatt mind úgy érezzük, hogy ők az én lányaim. Ennek legfőbb bizonyítéka - számomra -, hogy ők maguk kezdtek el apának hívni anélkül, hogy akár egyszer is mondtuk volna nekik. Ehhez kellett fél év.

Hanga kezdte. Ő a kicsi, most lesz három. Zsófi utána félénken megkérdezte, hogy szólíthat-e ő is apának. Persze, Fózsikám, jópézér. 

  A legtöbb haverom nem érti meg, hogy miért nevelem fel más gyerekeit. Vagy, hogy miért nem akarok saját gyereket. Minket nem a vér köt össze. Nekem nincs meg az az ösztönöm, hogy csak az én génállományom maradjon fent. Ezért nem érzem, hogy lízingelt gyerekeim vannak. Nem, bizony. Ők az enyémek. Talán néha egy kis köze van az anyjuknak is a dologhoz, de nem jellemző, mert majd én azt tudom, meg eldöntöm. 

  Az a tervem a bloggal kapcsolatban, hogy megmutatom, milyen érzés apának lenni akkor, ha az ember harminc évesen arra ébred, hogy van két lánya. Megmutatnám, milyen, ha trollok vagyunk egymással (Fózsi is próbálkozik, de még nem igazi jedi...), és persze igyekszem majd megmutatni azoknak, akik csak filmekben látták a tökéletes családot, hogy márpedig keményen meg tudjuk bántani egymást a gyermekkel. Ő is engem, és én is őt. 

  Szóval visszatérek hamarost.